Tervek és lehetőségek

153

Újévi interjú a Budai Polgárban

 

Boldog új évet polgármester úr! Hogyan teltek az ünnepek?

Azt hiszem úgy, ahogyan a legtöbb kisgyermekes apának. Az adventi időszak ma már sajnos kevésbé szól az ünnepre való felkészülésről, a ráhangolódásról, sokkal inkább a megfeszített munkáról. Így gyakran „beesünk” a karácsonyfa alá. Szerencsére két kisfiam őszinte lelkesedése és boldogsága végül pillanatok alatt képes elhozni a karácsony csodáját. Nekik, feleségemnek és szüleimnek köszönhetően békés és szerető légkörben, a mindennapok feszültségétől kicsit eltávolodhattam ezen a néhány napon. A szilvesztert barátokkal közösen töltöttük, az év első napján pedig Haydn A teremtés című oratóriumát hallgathattam meg a Müpában, ami lelki feltöltődést is adott az új esztendőben előttem álló feladatokhoz.

Szokott újévi fogadalmat tenni?

A szó megszokott értelmében nem. Ám az év utolsó napjaiban mindig megszületik bennem a hátrahagyott időszak összegzése, amelynek vannak tapasztalatai. Ezeket igyekszem beépíteni a gondolkodásomba, döntéseimbe, ez pedig évről évre a megújulást is jelenti. Fontosnak tartom, hogy mindig képesek legyünk fejlődni és újat tanulni, és sosem szabad felhagynunk az erre való törekvéssel.

Megosztana velünk néhányat ezekből az összegző gondolatokból?

Szívesen, bár ez az esztendő kicsit rendhagyó volt. Az új év egyben a jelenlegi választási ciklus lezárását is jelenti, így a múlt eseményei most tágabb idősíkon is foglalkoztattak. Önkéntelenül felidéződött bennem, honnan indultunk tizenkét évvel ezelőtt, és akár emberileg, akár szakmailag hová jutottunk el ez idő alatt.

A két dimenziót – mármint az emberit és a szakmait – ennyire különállónak tartja?

Abban az értelemben természetesen nem, hogy döntéseinket alapvetően határozza meg emberi beállítódásunk, neveltetésünk, világnézetünk, a közösséghez tartozás tudata. Közelíthetünk ugyanakkor másképp is. Míg szakmai síkon elmondható, hogy tudásunk az idő múlásával gyarapodik és fejlődésünk állandó, emberileg ez sokkal bonyolultabb. Tapasztalásaink, élményeink hatására folyamatosan változunk, ám ez nem mindig jelent egyértelmű fejlődést. Időnként inkább hullámzásnak érezzük. Mindez természetes, és így van mindannyiunkkal. Fontos azonban annak értékelése, hogy összességében merre tartunk. Máskülönben könnyen előfordul, hogy bennragadunk egy-egy csalódásban, elveszítjük motivációnkat és nem vesszük észre, mennyi újdonság és lehetőség vesz körül bennünket.

Milyen eredményre jutott? Elégedett a hátrahagyott tizenkét évvel?

Erős bennem a maximalizmus, így ritkán érzem magam valóban elégedettnek. Igyekszem azonban racionálisan megítélni eredményeinket. Azt hiszem, minden kisebb-nagyobb hiba és tévedés ellenére sincsen okunk a szégyenkezésre. 2006-ban egy adóssággal és működési hiánnyal küzdő kerületet vettem át elődömtől, ahol még az alapszolgáltatások terén is komoly hiányosságokkal kellett szembesülni. Első éveink a „tűzoltásról” szóltak. Kevesen látták, mekkora küzdelmet vívtunk azért, hogy akár a gyermekellátás, akár az egészségügy, akár a szociális ellátás területén biztosítani tudjuk a szükséges kapacitásokat és a megfelelő körülményeket. Talán ma már nehéz visszaemlékezni közterületeink állapotára: a Széna téren vagy a Hűvösvölgyi végállomásnál álló bódévárosra, a dugóban pöfögő autókkal teli Lövőház utcára, a régi Mechwart ligetre. Vagy épp arra, hogy kábítószeresek és hajléktalanok sajátítottak ki olyan épületeket, mint a mai Marczibányi téri sportpálya lelátója, a Rét utcai rendelő vagy a Hidegkúti Rendészeti Központ Rezeda utcai székhelye. Teendőnk tehát volt bőven, miközben a gazdasági válság beköszöntével mozgásterünk drasztikusan leszűkült. Mégis talpon tudtunk maradni, sőt, meg tudtunk indulni egy akkor még mérsékelt, de állandó fejlődési pályán.

Ma könnyebbnek érzi a munkáját, mint azokban az években?

Könnyebbnek nem, de mindenképp másnak. A lehetőségek hiánya és az azonnali megoldást igénylő feladatok intenzív munkára kényszerítettek, de nem adtak valódi mozgásteret. Rengeteget tanultunk, és számos problémát megoldottunk, de nem  nevezném azt kreatív időszaknak. Valójában azokat a dolgokat tudtuk stabilizálni és elindítani, amelyeket az itt élők természetes adottságnak vesznek. Azt, hogy legyen működő orvosi ügyelet és óvodai férőhely minden kisgyermeknek, hogy a segítségre szoruló családok, idősek megkapják a szükséges támogató szolgáltatásokat, hogy legyen élő városrendészeti jelenlét a közterületeken és még sorolhatnám.Mindez talán nem tűnik különösebb érdemnek. Pedig óriási munka van mögötte, és párhuzamosan megindultak a jelentős fejlesztések is. Bel-Buda rekonstrukciója, a bódévárosok felszámolása, közterületi és intézményi beruházások sora. Bevallom, most visszatekintve néha nem is értem, honnan volt hitünk a körülmények ellenére belevágni egyes projektekbe.

Úgy érti, volt, hogy nem cselekedtek megfontoltan?

Nem. A kezdetektől fogva alapelvünk volt, hogy csak olyat vállalunk, ami nem veszélyezteti a II. kerület hosszú távú stabilitását és nem tesz aránytalan terhet a jövőjére. Mégis mertünk nagyokat is álmodni, mert hittük, hogy elkötelezett munkával és kitartással előbb-utóbb nehéz terepen is célt lehet érni. Volt, hogy a sors vagy a Gondviselés ezt azonnal jutalmazta, volt, hogy éveket kellett várni a megvalósulásra. De minden elért eredményben közös, hogy egyszer valamikor egy elhatározásból született. És ehhez az elhatározáshoz sok esetben komoly hit és bátorság kellett.

Mi adta a hátteret ahhoz, hogy ez meglegyen?

Mindenekelőtt a kerület szeretete. Itt születtem, itt éltem egész életemben, itt szeretném felnevelni a gyermekeimet. Rengeteget kaptam életem során attól a közegtől, amely körülvett. Nagy adománynak érzem, hogy tudásommal, képességeimmel most azt a közösséget szolgálhatom, amely gyökereket adott. Szeretném ezt a szolgálatot legjobb tudásom szerint teljesíteni.

Ön szerint ezt mások is érzik?

Nem tudom. Ez már az emberi léleknek ahhoz a hullámzásához tartozik, amit korábban említettem. Annak idején úgy gondoltam, az emberek olyannak látnak bennünket, amilyenek vagyunk. Ezt a fajta idealizmusomat az évek során elveszítettem. Ma már tisztában vagyok azzal, hogy egészen más a személyes ismeretség, mint az, amikor pozíciókhoz és politikai klisékhez kapcsolódó természetes sztereotípiák szűrőjén át ítélnek meg bennünket. Ezt a szűrőt persze feladatunk alakítani, de úgy érzem, az általános közhangulat egyre jobban befolyásolja megítélésünket, és évről évre kisebb a szerepe annak, hogyan is dolgozunk valójában. Ezt néha nehéz elfogadni. Én az a típus vagyok, aki hisz az adott szó erejében, és tartom kimondott vállalásaimat. Talán ezért bánt annyira az az óriási bizalmatlanság, amit egyre többször tapasztalok. Tizenkét évvel ezelőtt megígértem például, hogy amíg én felelek ezért, nem lesznek belterületbe vonások a II. kerületben. Nem is voltak. Mégis rendre kapok olyan – egyébként minden valós alapot nélkülöző – támadásokat, hogy lakóparképítések előkészítésében segédkezik az önkormányzat.

Azt azért nem gondolja, hogy valójában mindegy is, mit csinál?

Nem, semmiképpen. Úgy érzem azonban, ma már kevés csupán az érdemi munkával foglalkozni. Legalább akkora energiát kell fektetni abba, hogy megmutassuk annak minden részletét. Az öncélú politikai nyilatkozatok, viták, műbalhék mindig távol álltak tőlem. Számomra az okoz elégedettséget, ha a munkámnak látható eredménye van. Ugyanakkor be kell látnom, feladatomnak az is része, hogy ezeket az eredményeket mások is minél teljesebben megismerjék. Ebben próbálok fejlődni.

Ez is az újévi elhatározások közé tartozik?

Igen.

Kicsit elkalandoztunk a régmúltban és a gondolatok világában. Ha mégis össze kellene foglalnia a közelmúlt eseményeit, mit emelne ki belőle?

Elsősorban azt, hogy összevetve a felidézett kezdeti évekkel, ma már egészen más környezetben dolgozunk, mint a kezdetekkor. Ma a II. kerület mindkét országgyűlési képviselőjét a magyar kormány legmeghatározóbb miniszterei között tarthatjuk számon. Az ennek köszönhetően tapasztalt kormányzati támogatás megnyitotta az utat ahhoz, hogy több dimenzióban tervezhessünk és gondolkodhassunk. Elsődleges feladatunk persze továbbra is az, hogy az önkormányzati léptékben kezelendő és kezelhető feladatokat saját erőnkből megoldjuk, ám ez kiegészült azzal a lehetőséggel, hogy a saját kereteinken túlmutató, a közösség számára azonban általunk fontosnak ítélt projekteket ajánljunk a kormány – vagy épp a kerületünk fejlődését szintén szem előtt tartó főpolgármester és a főváros – figyelmébe. Ha ezek részünkről szakmailag jól előkészített és kellően megalapozott kezdeményezések voltak, eddig minden esetben megkapták a támogatást. Így indulhattak meg az elmúlt években olyan nagyberuházások, mint a Gyarmati Dezső Uszoda vagy az új szakrendelő építése a Frankel Leó úton. De a jó együttműködés és a helyi igények jelzése életre hívott olyan projekteket is, mint Gül Baba türbéjének rekonstrukciója és környezetrendezése, park és mélygarázs építése az egykori Ipari Minisztérium épületének helyén, vagy a Széna tér megújításának megkezdése. És amit talán a legfontosabbnak tartok: soha nem látott mértékű fejlesztések indultak meg a kerületi egészségügyi intézményekben. A 2018-as év egyik legjobban várt bejelentése az volt, hogy megmarad és végre megújul a Szent János Kórház, így korszerű és színvonalas ellátásra számíthatunk mind a felnőtt-, mind a gyermekellátás terén.

Mit jelent mindez az önkormányzat számára?

Elsősorban azt, hogy kötelező feladataink teljesítése mellett érdemben betölthetünk egy olyan koordinációs szerepet, amely az önkormányzatiság egyik legnagyobb értéke. Jó példa erre az M0-s nyugati szektorának kérdésköre. Ez egy országos, sőt európai léptékű projekt, amelybe azonban önkormányzatunk szerepvállalásával lehetett bekapcsolni a helyi érdekeket. A megszülető végső tervek nincsenek meg, de abban biztosak lehetünk, hogy minden érintett ismeri a II. kerület lakosságának szempontjait. Csak olyan megoldás kerülhet a döntéshozók elé, amely megnyugtató választ ad az általunk feltett kérdésekre.

A jó együttműködés az erőforrások bővülésével is jár?

Természetesen. Egyrészt a már említett nagyberuházások kormányzati finanszírozása révén, másrészt a korábban gyakran kerületi forrásból megvalósított „égető” fővárosi és kormányzati feladatok helyett egyre jobban koncentrálhatunk saját, jogszabályokban is rögzített teendőinkre. Talán egyetértünk abban, hogy a kerület egyik legnagyobb problémája az utak állapota. Míg korábban örültünk, ha egy-egy évben sikerült 250-300 millió forintot biztosítanunk felújításukra, ma már ez a szám stabilan egymilliárd forint körül van. Persze így is van még teendő bőven, ám egészen más ütemben haladunk a hiányosságok felszámolásával.

Milyen konkrét c&eacu
e;lkitűzései vannak a 2019-es évre?

Mindenekelőtt a folyamatban lévő projektek befejezése, és a 2014–2019 közé tett vállalásaink teljesítése. Ezzel párhuzamosan azon jövőkép megalkotása a 2024-ig terjedő időszakra, amely az azonnali és elengedhetetlen feladatok mellett fókuszba helyezheti mindazt az egyediséget és értéket, amelytől különlegesnek érezzük kerületünket, és ami miatt szeretünk itt élni. Sokat dolgoztunk azért az elmúlt több mint egy évtizedben, hogy ide eljussunk. Most előttünk a lehetőség és a felelősség, hogy a legjobbat építsük az eddig lehelyezett stabil alapokra.

Érez magában lelkesedést és motivációt mindehhez?

Igen, olyan ez, mint felküzdeni magunkat egy hegytetőre. Sokáig csak kapaszkodunk és nem látunk mást magunk előtt, csak az erdő soron következő fáját. De hajt a tudat, hogy egyszer felérünk, és megpillanthatjuk magunk előtt a kilátást. A kaptató vége felé már sokszor fáradtak vagyunk, de a cél vonzereje mindig ad újabb és újabb energiát. Én is így vagyok most ezzel. Látom, hogy sok még az elvárás és a feladat. De tudom, honnan hová jutottunk el, és a megtett út minden percét értékelem. Tele vagyok még tervekkel, és vonzanak az eddigi munkánknak köszönhetően megnyíló lehetőségek.

Budai Polgár – 2019. január 12.